Nagycsaládosok lettünk

Sanyibaba születése

2012. szeptember 19. Gyönyörű késő nyári nap. Reggel elmegyünk Belinhez a kész táskákért, sietünk vissza Orsiékhoz, ahol már ott van Viri, Irmi és Gica a babáikkal. Beszélgetünk. Emőkémnek fel kell valamit vennem a földről, de nem tudok felállni a guggolásból. Amolyan „meg kell állni” érzés. Még poénkodom is Gicának, hogy mi van. J Irmi még majd’ egy hetet jósol nekünk. Akkor ez csak jósló lehet. 3 napja iszom a málnalevél-teát, látható jelei vannak azóta a nyílásnak. Délben együtt indulunk haza. Nem tudok Emőkére figyelni, az órát próbálom nézni.  Sanyim 1-kor hozza haza Borit, mondom neki, hogy jóslózok. Idegesítenek a gyerekek, alig bírom ellátni őket (etetés, peluscsere, kérések teljesítése). Már várom, hogy Emőke mikor dől ki, végül elég későn, ¾ 3 felé alszik el. Nem tudok mellette elaludni a szokott pár percre sem, mert érzem az összehúzódásokat. Nem erősek, de folyamatosan vannak. Mintha 3-4 percenként jönnének, s mintha 1-1 percig tartanának. Emőke elalszik, átviszem a helyére, be a kádba. Nagyon jól esik a meleg víz. Nem jut sok időm, mert Borit nem hagyhatom felügyelet nélkül a számítógépnél. A kádból kiszállva nagyon figyelek a testemre. Kicsit mintha ritkulna, 5 percenként jelentkező hullámok. De hamar újra 2-3 percesek lesznek. Átnézem a táskámat, hogy minden megvan-e, bepakolom az utolsó pillanatos dolgokat is. 4-kor írok Sanyinak, hogy készüljön úgy,  a héten már nem megy be dolgozni. 5-ig van a munkahelyén. Már Emőke is ébren van, én már sokszor meg-megállok, ilyenkor kétségbeesve kérdezi, „Anya mit csinál?” Azt hiszem, szülök. J Fél 6-kor kezdek nagyon türelmetlen lenni, néhány összehúzódáskor már az ágyra görnyedek négykézláb és „táncolok”. Sanyi hazaér, még leszalad boltba, pár dolgot összerendez estére maguknak, s 6 után kicsivel végre elindulunk a kórházba. Menet közben 2-3-szor majd kiugrok a kocsiból, mert nem tudok helyezkedni. Majdnem nem engednek be a hátsó ajtón, mert 1 perce múlt fél 7. Érzem, már nincs erőm visszaülni az autóba és átmenni a főbejárathoz. Dörömbölünk,  nagy nehezen beengednek. A szülőszoba előtt már ott vár Éva, a kísérőm, jól esik belekapaszkodni a kezébe. Nyugtat, biztat, de még mindig nem veszem komolyan a dolgot. 18-40-kor vesznek fel a szülőszobára, vizsgálat: eltűnt méhszáj. Hoppá! Szólnak a dokimnak, de nem biztos, hogy beér, kell neki kb. 20 perc. Ide fog érni, tudom, megvárjuk. 7 után kicsivel meg is jelenik a dokim, megvizsgál, elfolyik a magzatvíz. Néhány fájás, Sanyibaba behelyezkedik, s elindul kifelé. Összedolgozunk, egymásért, az első ölelés élményéért. A dokim egyszer csak félhangosan felkiált: „Nicsak, egy hajtincs!” És tényleg, hatalmas haja van a fiamnak. J Ahogy kijjebb jön a fejecske, látni a hatalmas hajzuhatagot, meg is simogatom a fejecskéjét. Finom puha. Ügyesek vagyunk, így 19.36-kor már karomban is tarthatom gyönyörű szuszogó csomagomat!! Dokim szól a szülésznőnek, hogy várja meg, amíg pulzál a köldökzsinór, majd Éva elvágja. Isten hozott, kislegény!!! Épp csak elviszik mérni és letörölgetni (2670g és 50cm), s visszahozzák, simogatom, szopizik. 10 felé lábra kell állnom. Jön a hidegzuhany: annyira sok baba születik az utóbbi napokban, hogy teljes telt ház van, csak a nőgyógyászati osztályon lesz ágyam, oda viszont a baba nem jöhet! Őrjöngeni tudnék, de csak csendesen kérek, könyörgök. Sajnos nincs más mód, de holnap sok babát hazaengednek, lesz helyünk a szülészeten. Fél 11-kor az újszülött osztályon már a fiam keresem, épp beteszik inkubátorba, mert kicsi a súlya, fázik. Így ha együtt lennénk sem lenne mellettem az éjjel. Telefonszámot kérnek, éjjel megcsengetnek, amikor ébred, mehetek szopiztatni. Így kicsit jobb, bár aludni nem tudok, hiszen az elmúlt 8 évben nem nagyon volt olyan éjjel, amit gyermek nélkül töltöttem volna. Most, hogy van 3 gyönyörű gyermekem, az első éjjel, amikor EGYIK SINCS VELEM! Másnap késő délután kapunk helyet, onnantól elválaszthatatlanok vagyunk. Sajnos míg külön vagyunk, kitalálják, hogy rossz a vércukra, így tápszert adnak neki, nem is tudom szoptatni, hiszen mindig megtömve alszik. Amint együtt vagyunk, többet egy cseppet sem kap mást az anyatejen kívül! Szorgalmasan elhozom a tápszer-adagját, de nem kapja meg, mégis rendeződik a cukra. Lám. J Nem sárgul. Lám. J A fejetlenség a többi napon is folytatódik, nagyon sok a szülés, mindenki külön tölti az első napját, mert nincs hely, így viszont 48 óra múlva haza lehet jönni. Szombat késő délután végre mi is hazaérünk.  Isten hozott itthon, kicsi fiam!

Az édesanyák támogatásáról

Ismét kölcsönzött írást osztanék meg veletek, szerzője, Csapó Ida, a GazdagNők.hu honlap tulajdonosa tollából és jóváhagyásával.

Mit tegyek, ha nem támogatnak, ellenzik, amit csinálok, amit tervezek? Azaz negatív környezetben élő nők a bőség útján hogyan találják meg az ő ölelő madarukat? :-)

Nehezített a pálya azoknak a nőknek, akiket nem támogat a környezete a törekvéseiben.

Rendszeresen felvetődik a GazdagNők hozzászólásokban is, de a személyes találkozásokon is - legyen tréning, konferencia, tanácsadás vagy sima hétköznapi beszélgetés -, hogy mit tegyen egy nő, ha ellenzik, amit csinál és/vagy nem támogatják az elképzeléseit, a terveit, mitöbb: ellenségesek azzal szemben, amit éppen most csinál. És a negativitással, az energiavámpírkodással elképesztően visszahúzzák.

De van még egy téma, ami érdekes lehet ezúttal is. Amikor van egy jó ötleted, inspíratív állapotba kerülsz, és lelkesen újságolni kezded, amit érzel, gondolsz, amit tervezel… Észrevetted, hogy hányszor sutba mennek az ilyen dolgok? Valójában mi történik?

Emlékezz a jó öreg magyar mondásra: hallgatni arany!

Elkiabálod a dolgokat - nagy örömödben. Aztán persze nem csodálkozhatsz, hogy nem valósul meg. Például ellopják az ötletedet. Vagy elkezdik kritizálni. Elkezdenek kárálni jó magyar szokás szerint, és megmagyarázzák neked, hogy miért nem sikerülhet. Vagy - ahogy nekem is nemrégen - egyszerűen az arcodba mondják, mélyen a szemed közé nézve: (ez) NEM FOG MENNI (neked..)!

Milyen ez? Olyan, mint egy átok, nem?

És ott állsz - vagy ülsz - megkövülten a saját lelkesedéseddel, elképzeléseiddel, és már nem is tudod, hogy mi-merre-meddig, és mit is akarsz egyáltalán. Vagy elönt a düh, netán a dac, hogy “de akkor is, igenis, megcsinálom”. És innentől kezdve a lazaság helyett elkezdesz szépen görcsölni - könnyed kivitelezés helyett jön a küzdelem, a küszködés.

Tudod mit? Emlékezz a jó öreg magyar mondásra: hallgatni arany. És nagyon válogasd meg, hogy kinek mit, és főleg mikor mondasz el. Ezt én is a saját káromon tanultam meg, és ma már a legdédelgettebb vágyaimat, terveimet embrionális állapotukban soha senkinek nem mondom el - legelőször csak a (felnőtt) lányomnak, de neki is csak egy idő után. Amikor már szavakba tudom jobban önteni, és amikor már tényleg nem bírom magamban tartani. :-)

És aztán ahogy telik az idő, legfeljebb még csak néhány olyan emberrel osztom meg, akikről azt gondolom, illetve akikről az addigiak, a korábbi gyakorlat alapján úgy is tudom, hogy tényleg támogatnak. (Megjegyzem: még itt is tévedhetek, az emberi gyarlóság és esendőség ugyanis szintén végtelen.)

Támogató (női) köreink

A tréningjeim egyikén rendszeresen alaposan szemügyre vesszük a támogató (női) köreinket. Tudatosítjuk, hogy ki támogat, és ki nem bennünket egy adott témában.

Sosem felejtem el az egyik résztvevőt. Ebben a csoportban már több alkalom volt, és így elég jól ismertük egymást. Amikor kiraktuk a támogatóinkat, ellenzőinket, ő majdnem sírt. Akkor szembesült azzal, amit mi a csoportból mindannyian tudtunk, vagy legalább nagyjából sejtettünk. Hogy a közvetlen környezetétől korántsem kapja meg a támogatást - azoktól, akikhez egyébként folyton megy azokkal az ötleteivel is, hogy nekik mi lenne a jó.

Akkor azt mondtam neki, mint a tréning vezetője, hogy mentálisan védje meg magát. Nem kell elválni, elköltözni, csak tartson távolságot - mentálisan. Nem könnyű, de ez is egy lehetőség. Az ötleteit, az elképzeléseit másokkal ossza meg. Kimondottan csak azokkal, akik támogatják, akik egy követ fújnak vele, akikkel egyfelé húzzák ama bizonyos szekeret.

Sikerre semmit nem lehet vinni ellenséges közegben - vedd körül magadat pozitív, tettrekész, valamilyen cél iránt elkötelezett emberekkel, nőkkel - minél többet legyetek együtt.

Ne engedd meg soha senkinek, hogy aláássa a női önbizalmadat, a hitedet magadban, az okosságodban, a talpraesettségedben, bármiben… Jogod van az álmaidhoz, a vágyaidhoz, és jogod van akár a tévedéseidhez is (csak ne feledd korrigálni őket! ;-))

Emlékszem, milyen sokkoló volt számomra, amikor az egyik könyvben azt a gyakorlatot olvastam, hogy írjam le, ki az a hat ember, akivel a legtöbb időt együtt töltök. És utána az volt a feladat, hogy nézzem meg jól, hogy kik ők - mert ők a JÖVŐM. Bennük tükörként látom a sorsomat, ha mindent úgy hagyok. Akkor annyira megijedtem, hogy azonnal eldöntöttem, ki az, akitől azonnal meg akarok, és meg is fogok szabadulni - szerencsére ez munkakapcsolat volt, így még az egyszerűbb esetek közé tartozott/tartozik az ilyesmi.

Ilyenkor is szem előtt lehet tartani azt az imát, amit már lassan évtizedek óta ismerek, és amelyiknek bölcsessége még mindig erőteljesen hat rám - és ezért is örültem, amikor nemrég ismét eljutott hozzám egy e-mailben. Biztosan ismeritek, de leírom ide:

"Uram, adj erőt, hogy elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni.
Bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok.
És bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget."

Tehát hallgassunk, dédelgessük az álmainkat, és csak támogató szűk körben osszuk meg másokkal, amíg törékeny, még csíra állapotú. És fogadjuk el az előbbi ima éleslátásán túl azt is, hogy lehet, hogy nem a magunk fajtánál találunk igaz(i) megértésre.

Kívánom, hogy mindenki találja meg az őt, védőn átölelő madarát - kisegérként is :-). És elmondhassa: "Barátság - nekünk van.". Teheted ezt akár egy e-mail kurzus keretében is - erre kínál Neked lehetőséget, ha feliratkozol a linkre kattintva:

https://spreadsheets.google.com/viewform?hl=hu&formkey=dEF4MGxuMDhNX0lqWi1TZGkzTEZzLVE6MA..

Ida hírleveire itt iratkozhatsz fel!

TV, számítógép, DVD...

Az utálatos gyerekmegőrzők: tv, számítógép, DVD, magnó - kinek, mi.

Régebben én is kézzel-lábbal tiltakoztam ellenük, inkább játszottam, foglalkoztam a kislányommal, fejlesztettem (bár végül is minden játék fejleszt!) célirányosan. Aztán 3 éves volt, amikor besokalltam. Szerettem volna néha leülni, újságot olvasni, kézműveskedni, vagy csak úgy pihizni, amikor az ember csak néz ki a fejéből, és hát főzni is kell valamikor. Ekkoriban jött nálunk is a "bekapcsolom inkább a TV-t/számítógépet/DVD-t/magnót, hogy adj nekem pár perc szabadidőt". Kényszerűség szülte helyzet.

Miért lett erre szükség?

Mert kislányom nem tud egyedül játszani, csak nagy szenvedések árán, hosszú idő után köti le magát, s persze abból gyakorta semmi jó nem sül ki, és anyának valamikor főzni is kell, hogy legyen mit enni. Ez persze a hétköznapokban megoldható, amíg a gyermek oviban van délelőtt, de az a 3 óra nem mindig elég a házimunkára. És akkor mikor pihenek?

Ésszerűség keresése

Úgy érzem, igenis, szükségünk van ezekre az eszközökre! És nem csak gyerekmegőrzés céljából! Nekem a döntő érv az volt pl. a számítógép esetében, hogy ha megtanulja kezelni, később eszköze lehet a kommunikálásra, ha megtanul beszélni, ha nem. Persze az ésszerűség fontos, határokat kell szabni, következetesnek kell lenni, saját magunknak és a család többi tagjának is. Persze, én vagyok az engedékenyebb, hiszen jóval többet vagyok a gyermekemmel itthon, mint bárki a családból, s pl. egy ilyen napon, mint a mai (borongós, esős, szeles, enyhe őszi idő), ha egész nap velem lenne, örülnék, ha kicsit leszakadna rólam.

Nálunk bevált a "napirend" bevezetése a modern technikai vívmányok esetében is:
Általában reggel, ébredéskor DVD-ről nézheti kedvenc meséit (Noddy megmenti a karácsonyt és Thomas-epizódok), miközben felöltözünk, beágyazunk, reggelizünk. Utána irány az ovi, vagy hétvégén csavargunk a délelőtt folyamán.
Hazaéréskor kapcsolom be a számítógépet, s amíg előkészítem az ebédet, nézheti a fényképeit, videóit, s mások videóit. Kislányom nagyon ügyesen kezeli a számítógépet, nagyon ritkán kell már belenyúlnom. Ha valamit megun, becsukja, mást nyit meg, ha vége a videónak, újat keres stb. Igyekszem tiszteletben tartani ezt az időt, hogy ez az övé a gép előtt, mert így várhatom el, hogy a délután folyamán, amikor én ülök valamiért a géphez, ne nyúljon bele ő sem. És ez működik is.
A lefekvés idejét jellegzetes, "alvós" zene jelzi, néhány számot kell csak lejátszani, hiszen már mindössze jelzés értékű, már nem zeneszó mellett alszunk el (bizony, én is el szoktam bóbiskolni...).
Délutáni alvás után CD-ről hallgatja kedvenc zenéit, ilyenkor le is tudja foglalni magát, hintázik, újságokat lapoz, ha nincs hideg vagy eső, uzsonna után kimegyünk sétálni.
Este van a TV ideje, míg vacsorázunk, általában focit nézünk, azt nagyon szereti.
Fürdés után ismét szól az "alvós" zene, jelezvén a közelgő lefekvést, ez segít az éjszakára való ráhangolódásban.

Fontos tehát, hogy határokat szabjunk, de a teljes tiltásban nem hiszek. Minden családnak magának kell meghatároznia, mit enged, mit használ szívesen, s mennyit. Egészséges gyerek esetében pontosan olyan szükség van erre, mint sérülteknél!

Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre, szokásaitokra. Nálatok hogyan működnek ezek a dolgok?

Tanévkezdés = betegség

Azt hiszem, mindannyiunk számára ismerős, és bár gondolunk rá, mégis mindannyiszor váratlanul, a legrosszabbkor ér:

Folyik a gyerek orra! Lázas!

Örültem, hogy a hosszú nyári szünet után végre megint lélegzetvételnyi időhöz jutok. Nyáron nagyon sok vitamint vettünk magunkhoz, tapasztalatom szerint ez a legjobb immunerősítés. Másfél hétig bírta a lányom az oviban... Szörnyű érzés volt, hogy minden tervezett programomat mondhattam le legalább 1 hétig. Bevallom, először nem akartam foglalkozni az orrfolyással, mondván, akár allergia is lehetne. Ezzel próbáltam nem tudomást venni róla, mert nagyon nem akartam ismét a négy fal közé szorulni. Ilyenkor még a napi bevásárlás, főzés is komoly akadályokba ütközhet, pedig kislányom nem tartozik a nagyon nyűglődő kisbetegek közé. De azért az is elég feladat, hogy állandóan figyeljem, lekössem valamivel.

Szerencsés vagyok - nézőpont kérdése -, mert legalább a munkahelyem miatt nem kell izgulnom. De aki dolgozik, az ilyenkor dupla terhelés alatt áll. Én megtehetem, hogy egy hétig itthon tartom a lányom még akkor is, ha csak éppen folyik az orra, s még hőemelkedése sincs (így volt ez múlt héten), s még én is betegeskedhettem vele együtt. De akinek munkahelye van, nem ugrál ilyen könnyen. Ha van segítség, tud dolgozni, de ha nincs...

Örülök, hogy végül erőt vettem magamon, s itthon tartottam kicsi lányom, így egy hét alatt teljesen rendbe jött, nem kellett attól tartanom, hogy még nem teljesen egészségesen kerül vissza a közösségbe, s így újra elkap valamit. Az esély persze most is megvan, de kevesebb, mintha félig gyógyultan vinném be. Nem is érezné jól magát, arról nem is beszélve, hogy a többiek is összeszedhetnének tőle egy kis betegséget. Ezt nem kockáztattam meg.

Immunerősítésre rengeteg féle szert lehet kapni, én még mindig a kiegyensúlyozott táplálkozás és a vitaminok betegségmegelőző hatásában hiszek. De könnyen beszélek, kislányom szereti a gyümölcsöket, naponta többször is kap, étrendjét össze tudom állítani úgy, hogy a fontos tápanyagok benne legyenek. Szereti a fűszeres ízeket, nem igazán válogat, bár alapproblémája miatt nem mindegy, milyen állagban kapja az ételt. De sokan nincsenek ilyen jó helyzetben, és ehhez nem kell sérült gyermek. Persze aztán jön ilyenkor az önvád, hogy elrontott valamit, nem jó anya - ismerős, ugye? Az esetek legnagyobb részében pedig szó sincs ilyenről.

Viszont valamiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni: nem csak gyermekünk, családunk, hanem saját magunk immunrendszerét is karban kell tartanunk kiegyensúlyozott táplálkozással és sok vitaminnal. A lelki gondjaink többségének is lehetnek testi tünetei, de a szervezet alultápláltsága (értsd: nem minőségi éhezése) erre még rátesz egy lapáttal: türelmetlenek, fáradékonyak, depresszióra hajlamosak leszünk, összecsapnak a fejünk felett a hullámok, mert nem vagyunk képesek ellátni a feladatainkat. Ilyenkor aztán a lelkünk is összetörik. Lelkünk ápolása mellett tehát ne hanyagoljuk el testünket sem!

Tudom, miről beszélek, régebbi bejegyzésemben (2009. március - Az én történetem) már írtam róla, mi vezetett engem ehhez a gondolkodáshoz. Kemény lecke volt, ezért nem győzöm hangsúlyozni a táplálkozás fontosságát. Tessék enni!

Gyermekeinket akkor leszünk képesek ellátni, szeretni, ha mi magunk jól vagyunk. Egész családunk élete a mi testi és lelki egészségünktől függ. Nagyon nagy teher ez, ehhez azonban erő kell! Fizikai és pszichés. A fizikai erőnlétet mindenki magának tudja biztosítani, a pszichés erőnlétet viszont tudom segíteni, igyekszem növelni minden kedves olvasómban bejegyzéseimmel!

Búcsúzóul küldök egy videót, tegye jobbá mindenki napját!

Szabadidő!!!

Előző bejegyzésemhez szorosan illeszkedik a mai.

Szabadidő kisgyerek mellett?

A kisgyerek születése után minden pillanatunk leköti. Kezdetben az állandó készenlét, a szoptatás, etetés, a nagyfokú ragaszkodás (csak anya jó) tesz próbára bennünket, szabadsághoz szokott életvitelünket eléggé megváltoztatja. A legtöbb családban ilyenkor az apára hárul a családfenntartás, pénzkeresés, ezért ő sokat dolgozik, sokat van távol, keveset tud segíteni, s azok többsége is inkább a mindennapi élethez kapcsolódik - bevásárlás -, a babától így nem nagyon tudunk elválni, csak pl. az esti fürdetés szertartása idejére, amit az apák lelkesen és szívesen vállalnak. Szerencsések azok, akiknek közel valamelyik nagyszülő, aki még aktív, megbízható, segítőkész, de többen vagyunk úgy, hogy vagy messze szakadtunk családjainktól, vagy nem túl jó a kapcsolat, esetleg a nagyszülők is még dolgoznak.

Én az utóbbi csoportba tartozom. Ráadásul sérült gyermekem van, autista, így ha még lenne is, aki felajánlaná a segítségét, kislányom nem biztos, hogy elfogadja, s mivel nem beszél, ismerni kell valamennyire ahhoz, hogy az ember tudja, mikor mit szeretne, épp mit jelez, miért nyüszít, mire kacag. Amikor sikerül segítséget szereznünk, akkor is nagyon korlátozott az időnk, 2 óránál többet nehezen visel el mással, a lakásba bezárva. Az ovi más, ott képzett szakemberek vannak velünk, akik vigyáznak rá, foglalkoznak vele és szerencsére nagyon szeretik. Ott nyugodt szívvel hagyom. Valószínűleg ezért is alakult úgy, hogy kislányunk születése óta (5 éve) először a napokban fordult elő, hogy a férjemmel kettesben elmentünk egy hokimeccsre. Nagyon furcsa volt, de már nagyon kellett is. 3 órát voltunk távol a gyermekünktől, de tudtuk, hogy a legjobb helyen van, így nyugodtak voltunk. Azért siettünk ám a meccs végén érte!

Mihez kezdhet az édesanya a szabadidejével?

Legáltalánosabb, hogy a házimunkára fordítjuk, takarítunk, főzünk, esetleg bevásárolunk, ügyeket intézünk. Tudjuk, nem a legjobb módja ez a szabadidő felhasználásának, de hát háziasszonyként nem éreznénk jól magunkat, ha ezt nem csinálnánk meg.

Ennél egy fokkal azért jobbat is találhatunk: ha magunkra fordítjuk ezt az időt! Egy jó fürdő, hajmosás (esetleg fodrász), manikűr, arctisztítás, egy kis kényeztetés nekünk is jár, akár házilag, akár szakember által. Kész testi és lelki felüdülés, feltöltődés!!!!!!!!!!!!! Azért időnként tessék ilyen szabad órákat is beiktatni!!!!!!!!!!!

A szabadidőnk eltöltésének legkiválóbb módja az aktív kikapcsolódás, heti rendszerességgel nekünk sem ártana ezeket beiktatni. Mire gondolok? A barátnők meglátogatása mellett a sportolás, pl. uszoda, csoportos torna a lelkünk mellett a testünket is edzi. A kulturális élményeket sem szabad hanyagolni, egy kiállítás megnézése, egy délelőtti matinékoncert meghallgatása, egy teázóban ücsörögve könyv olvasása, esetleg egy jó mozi még a mi időnkbe is beleférhet.

Hallani vélem, ahogy ezt olvasva többen felsóhajtanak: De jó is lenne! De nincs ennyi időm, pénzem. Nos, időnk arra van, amire mi szeretnénk. Kisgyerekes anyaként megtanultunk jól gazdálkodni az időnkkel, s talán a pénzzel is. Nem kell a legnagyobb költségvetésű kikapcsolódásokra koncentrálni, de ne sajnáljuk magunktól, ha időnként mégis elmennénk moziba, vagy vennénk végre magunknak egy új ruhadarabot.

A rendszeres, jól eltöltött szabadidőnk nyeremény az egész családnak, hiszen egy feltöltődött, mosolygós édesanyával jobban jár mindenki, még ha ez időnként egy kicsit ki is vesz a családi kasszából.

Végül had osszam meg veletek, a mi családunk hogyan oldotta ezt meg. Mivel együtt a férjemmel nem tudunk kikapcsolódni, pedig annak idején moldvai táncházban ismerkedtünk meg, így külön.külön biztosítjuk egymás számára a szabadidőt. Hetente egy-egy estére kell gondolni, ilyenkor a férjem hokizik vagy hokimeccsre jár (igen, a sok munka után neki is kell egy kis kikapcsolódás!), én pedig egy kórusba járok énekelni. Egy felvételünkkel búcsúzom mára, s várom a hozzászólásokat, hogy ti hogyan töltitek el a szabadidőtöket.

Tanévkezdés

Bevallom őszintén, nagyon vártam már a tanévkezdést. Lelkiismeret-furdalásom is van emiatt. Szeretnék végre megint pár óra lélegzetvételnyi időt - a lányom nélkül! Ez most rosszul hangzik, mert milyen anya az, aki az imádott gyermekétől meg akar válni? Pedig vártuk őt, nagyon szeretjük, ő a mi boldogságunk, büszkeségünk, az életünk értelme! És mégis!

Nálunk elég hosszú volt az óvodai szünet, mivel az összevont csoportba már nem akartam a lányom bevinni, ügyeletet meg nem kellett kérnünk (erre jó a méltányossági gyes...), így június közepétől egészen augusztus legvégéig volt bő két és fél hónapunk. Na, ez egy kicsit sok volt. Két és fél hónapig újra éjjel-nappal együtt lenni... Ráadásul kicsi lányommal nem lehet itthon ülni, egy idő után azt is megunjuk, hogy a lakótelepen lévő két játszótérre menjünk naponta kétszer, így programokat kellett találni. Sok jó honlap van, ahol találni elfoglaltságokat (például az Eleven gyerekek honlap), de nekünk azok nem jók, mert kislányom nem bírja a sok embert, neki már 10 gyerek is sok. Ezért inkább eljártunk uszodába, 1 órát pancsoltunk a tanmedencében, aztán jöttünk is haza, vagy elmentünk barátokhoz egy-egy órácskára, hogy kimozduljunk, közben persze tömegközlekedtünk, ezt manókánk nagyon szereti. Hetente egyszer jártunk Ulwilla zenefoglalkozásra, és ha végképp semmi nem jutott eszembe, akkor távolabbi játszóterekre utaztunk vagy csak a tömegközlekedés kedvéért bementünk a belvárosba.

Ezen kívül a nyárra kaptunk nem tervezett programokat is, előjött az alvás közbeni légzéskimaradás, így éjjelenként nem aludtunk, reggel meg nem tudtunk felkelni, vizsgálatokra jártunk. Aztán a nyári (éves) kontrollvizsgálatok is sorra jöttek.

Belefáradtam. Többször besokalltam. Nagyon vágytam a szabad pillanatokra, de nem nagyon volt kire hagyni a lányom. Férjem sokat dolgozik, mikor hazaér enni és fürdeni szeretne, kicsit leülni, esetleg belenézni a híradókba. Így hát délutánonként is én mentem le a játszótérre.

Most végre újra van ovi. 3/4 9-re járunk ebben a hónapban, mert a fejlesztések még csak októberben indulnak. Ebéd után hozom is haza kicsit drágámat. Nem sok időm van, de már ez a 3 óra is kész felüdülés naponta. És hogy mire megy el? Takarításra, főzésre, közeli barátnőkkel való rövid csevegésre. A kerületet nem tudom elhagyni, mert ha messzebb akarnék menni, amire odaérnék a célhoz, már fordulhatnék is vissza. Viszont mivel fokozott ápolásin vagyok, kislányom 5 óránál többet nem lehet oviban, tehát nekem ezzel a napi 3 órámmal kell gazdálkodnom. Viszont most végre újra lesz időm blogot írni!!!!!!!!!

Tudom, egészséges gyermeket nevelőkben is vannak hasonló érzések. Ebben (sem) különbözünk, mindannyian édesanyák vagyunk. Kíváncsi vagyok a ti érzéseitekre, tapasztalataitokra, s hogy hogyan tudjátok beosztani a gyermeke(i)tek nélkül töltött időt. Várom a kommentekben a hozzászólásokat!

Újságcikk

Ismét megjelent egy véleményem a Kismama újságban!

A mániám, hogy felhívom az emberek figyelmét egy másik oldal véleményére - talán ezért is jelent meg mostanában több hozzászólásom is a Kismamában.

Ennek pedig azért örülök, mert számomra azt mutatja, hogy az emberek kezdenek nyitottabbak lenni a sérült gyermeket nevelők, s így talán maguk a sérült gyermekek/felnőttek problémái iránt is.

Igaz, ebben a cikkben nincs kihangsúlyozva, hogy én ilyen édesanya vagyok, csak az tudja, miért gondolkodom így, aki valamennyire ismer bennünket.

S ha már cikkekről van szó: ajánlok egy vitaindítónak szánt írást Koronczay Lilla tollából a Nők Lapja Café oldaláról. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ahogy Lilla is, ő várja is a hozzászólásokat.