Ezen írás Bohács Krisztina tollából való. Szeretettel adom tovább!
Mottó: "Minden anya lelke mélyén rejtőzik egy hétköznapi emberi lény; hiszen nem létezik szentipar, mely kiegyensúlyozott, önfeláldozó madonnákat gyártana sorozatban. Minden gondtalan, kalandvágyó, önző, hétköznapi lány feje fölött ott lebeg az anyaság "fenyegető" glóriája. Az átalakulás pedig, miközben az egészségesen önző felnőttből előbújik a valóban önzetlen anya, fájdalmas lehet: körülbelül olyan, mintha a pillangó próbálna visszabújni a gubóba…"
Libby Purves: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák?)
Boldogságos kismamák
A kisdedet keblére ölelő, a boldogságtól átszellemült arcú madonnaábrázolások vagy az újabb keletű Pampers reklámok láttán azt hihetjük, hogy az anyaság a világ legtermészetesebb dolga, s minden nőből automatikusan, egyik napról a másikra jó anya válik. Az európai ember anyaságról alkotott képét nyilvánvalóan hosszú évszázadokon át befolyásolta a Mária-kultusz – amely egyben anyakultusz is – azt a felfogást eredményezve, hogy az a nõ, akinek gyermeke van, szükségszerűen csak katartikus élményben részesülő, "boldogságos" kismama lehet.
Ezzel szemben a mai modern pszichológia álláspontja szerint az emberi életben előforduló stresszhelyzetek közül az első háromban tartatik számon a gyermek megszületése. Ahogyan a házasságkötés óriási változásokat eredményez egy ember életében, a gyermekek megérkezése is (különösen az első gyermeké) alapjaiban megrázza az addig megszokott családi viselkedési mintákat. A gyermekszülés, az otthonlét, az anyai szerep zavartalan kialakulása, a házastársi szerep módosulása egyáltalán nem magától értetődő folyamatok, megannyi megkérdezetlen kérdést vetnek fel az érintettekben (ezeknek többségét nem illik, illetve nincs hol megkérdezni). Az anyaság körül kialakult mítoszok, a terhesség során kialakított idealista képek után a legtöbb fiatal szülő azzal szembesül, hogy itt egy, az egész életet érintő nagy változásról van szó, amely felelősséggel, lemondásokkal is jár a felhőtlen öröm mellett. Pszichológusok véleménye szerint a mi pszichológiai kultúránk egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy az anyaság körüli traumák megoldásában segítsen.
A szakértők véleménye szerint egyetlen család sincs, ahol a gyermek megérkezése zökkenőmentes, stressz nélküli életszakasz lehetne – át kell rendezni a lakást, megváltozik a család életrendje, új szerepeket kell megtanulni, az anya mobilitása nagymértékben csökken, az anyagi életet át kell szervezni, a papa nem ritkán mellékállást kell hogy vállaljon…, megannyi változás egyszerre, ugyanabban az időben… A kérdés csupán az, sikerül-e ezekre a változásokra felkészülni, a szóban forgó életszakasz kínálta csapdákat fegyelmezett módon elkerülni, s még ha nem is tökéletes, de elég jó anyává válni.
Anyai ösztön?
Az anyaság témakörét vizsgálva azonnal felmerül a kérdés: miből is táplálkozik az anyaság? Ösztön lenne csupán, mely minden nőnemű élőlény génjeiben megbújik, s a kellő időben aktiválódik? Vagy esetleg úgy sajátítjuk el olvasmányainkból, a szájról szájra járó történetekből, régi, jól bevált babonás tanácsokból vagy a tévéreklámokból?
Dr. Szabó Éva, a József Attila Tudományegyetem Pszichológiai Tanszékének adjunktusa szerint az ember esetében csupán csak az anyai ösztönt emlegetni sokkal inkább tévhit, mintsem megalapozott állítás. Kísérletek igazolják ugyanis, hogy bizonyos alaptechnikákat leszámítva (például egyes mozdulatok, vagy az, hogy a szülést követően a nők 99 százaléka a szív felőli oldalon öleli magához először gyermekét) sokkal inkább tanult magatartásról van itt szó, amely alapvetően négy fő forrásból táplálkozik.
A tényleges anya-gyermek kapcsolat elsősorban az anya gyermekkori, saját anyjához fűződő kötődési mintázatait mutatja. Ez a kötődési séma nem tudatosan rögzül az emberben, hanem egy korai, öntudatlan tanulást jelent, melyben mind a pozitív, mind a negatív elemek továbbadódnak. S amikor a nőből anya lesz, a mélyen benne lakó minták felélednek. Kissé sarkítva, de igaz, hogy anyáról anyára száll ez a magatartásforma. A legtöbben tehát úgy nevelnek, hogy fogalmuk sincs arról, hogy ezt attól tanulták, aki őket nevelte.
A második csoportba azok a tanult kötődési minták tartoznak, amelyek bővítik – jó esetben pozitívan befolyásolják – az eredeti anyához fűződő viszonyból megtanult viselkedést. Egy-egy jó baráthoz, testvérhez, a házastárshoz fűződő viszony kötődési mintái nagyban segíthetnek, ha az eredeti anyához való kapcsolat torz vagy sérült.
A pszichológusnő elmondása szerint a harmadik forrás, amely a korai anya-gyermek kapcsolatban kulcsfontosságú, a szülést követő néhány hét során lezajló folyamat. A születést követő harmadik-negyedik hétre az ifjú anya hirtelen elkezdi ismerni gyermekét, s környezete legnagyobb megdöbbenésére pontosan tudja, az miért sír: mert éhes, mert fázik, mert közelségre vágyik… A hiedelemmel ellentétben itt nem az anyai ösztön "kialakulásáról" van szó, hanem szintén tanulásról: az anya mintegy megtanulja értelmezni gyermeke jelzéseit, kialakul a korai kommunikáció.
Negyedrészt pedig az éppen aktuális, divatban lévő kulturális trendek is befolyásolják az anyaságot, annak megélését. Régebben például a mesterséges táplálást (tápszerek) részesítették előnyben, most azonban minden fórumon kizárólag az anyatejes táplálást tartják elfogadhatónak. Az adjunktusnő véleménye szerint orvosi és biológiai szempontból az anyatejes táplálás mellett tehetjük le a voksot, de semmiképp sem állíthatjuk be ezt a megoldást kizárólagosnak úgy, hogy közben szorongó helyzetbe hozzuk azokat az anyákat, akiknek nincs anyatejük, vagy valamilyen oknál fogva nem tudnak szoptatni. A normális megoldás annak zászlóra tűzése lehetne, hogy tápláld a gyermekedet, ahogyan csak tudod.
Mindebből kitűnik, hogy az első anyasággal kapcsolatos csapda abban áll, hogy nagy esélye van annak: a szüleinktől kapott mintát továbbítjuk saját gyermekeink felé. Ha ez többnyire helyes, nincs nagy probléma. Ha azonban világos, hogy ezek az érzelmi szálaink sérültek, érdemes időt szánni más, általunk pozitívnak tartott mintaképek tudatos tanulmányozására.
Otthon, édes otthon…
Hazánkban az édesanyáknak lehetőségük van otthon maradniuk gyermekük hároméves koráig úgy, hogy közben bizonyos szociális juttatásokat kapjanak. (Ellentétben némely nyugati, pl. Anglia, vagy jó néhány közel-keleti országgal, pl. Törökország, ahol a gyes ismeretlen fogalom.) A jelenlegi védőnői tapasztalatok azonban azt igazolják, hogy nincs minden rendben ezzel az időszakkal. Néhány védőnő beszámolója alapján elmondható, hogy az otthon lévő anyák nem mindig egyforma lelkiállapottal élik meg a gyes idejét. Természetesen sok más változat létezik, de ma az alábbi három fő tendencia érvényesül egy átlagos védőnői körzetben.
Az első típusba a fiatal, huszadik évüket még be nem töltött anyák tartoznak, akik egyedül vagy házasságon kívül, élettársi kapcsolatban nevelik gyermeküket – komoly anyagi és magánéleti gondok közepette, több-kevesebb sikerrel. Többségüknél nem kívánt terhességről volt szó, vagy azért, mert akaratlanul estek teherbe, vagy azért, mert csak amiatt vállaltak gyermeket, mert partnerüket akarták ezzel magukhoz kötni.
Számukra az otthonlét és a gyermeknevelés abszolút nyűg, éppen fiatal koruk miatt más életvitelre vágynak (szórakozásra, sportolásra, szabadidőre).
A második típusba a 22-27 éves mamák tartoznak, akik tudatosan, örömmel vállalták gyermeküket. Családi körülményeik rendezettek, általában már saját lakással rendelkeznek (vagy éppen törlesztik azt). Többségük azonban nem tervezi, hogy a gyermek másfél éves koránál tovább otthon maradjon, melynek okaként főleg a szakmai lemaradást és az otthonlét monotonitását jelölik meg.
A harmadik csoportba a harminc év feletti mamák tartoznak – a gyermek itt várva-várt ajándék, egy régi álom beteljesedése hosszas meddőség vagy magánéleti problémák után. Az otthonlét öröm – végre ki lehet szállni a munkából.
A védőnők véleménye szerint főleg az első két csoportnál figyelhető meg egy érdekes, sajnos nem éppen örömteli jelenség. Ezek az anyukák az otthonlét monotonitását nehezményezve a nap jelentős részét tévénézéssel töltik. Családjukban nincs szó a klasszikus értelmében vett "háztartásvezetésről", a szükséges munkálatok inkább ad hoc módon végződnek el. A legnagyobb izgalmat pedig egy új szappanopera beindulása jelenti…
Dr. Szabó Éva elmondása szerint az otthonlét monotonitása az a második csapda, amely némely anyát veszélyhelyzetbe sodorhat. A pszichológiában ismeretes "monotónia-tűrés" fogalma itt ugyanis azt jelenti, hogy egyes emberek jobban, míg mások igen keservesen tűrik a gyes-időszak monotonitását, a hétköznapok egyforma napirendjét. Az viszont már igényesség kérdése, hogy valaki mások "izgalmas" életének a megismerésével próbál saját unalmas életéből kilépni (lásd tévésorozatok, pletykalapok, szomszédolás), vagy pedig saját életét gazdagítja, építi (önképzéssel, nyelvtanulással, kreatív időtöltéssel) – mondja a pszichológusnő. Éppen ezért minden anya bátorítható arra, hogy néha egy-két órára nyugodtan hagyja megbízható személyekre gyermekét – ha feltöltődve tér vissza, ez a következő két napon százszorosan megtérül!
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…
Egy másik olyan probléma, amelyre a fiatal anyák kevésbé vannak felkészítve, az a tény, hogy a terhesség minden nõ külsejét megváltoztatja egy kicsit. A pszichológusok szerint azonban fontos lenne megérteniük a kismamáknak, hogy hibát követnek el, ha a régi alak és kinézet után áhítoznak. Elfelejtik ugyanis, hogy itt személyiségük egy új szereppel bővül – azaz több lesz, más lesz, mint a korábbi. Ehhez az új szerephez kell egy új kinézetet találni, ami minőségében ugyanaz, mint a régi, de nem biztos, hogy ránc nélkül és ugyanabban a ruhában.
Good-bye randevú?
Egy néhány évvel ezelőtt készült felmérés szerint a kisgyermekes házaspárok 33 százaléka soha, 48 százaléka pedig havonta vagy ritkábban jár el kettesben otthonról (Társadalomkutatás 1992.). Dr. Szabó Éva szerint azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a gyermekek megszületésével a házaspárok viszonyában semmi sem változott – vagy ha változott is, csak még nagyobb értelmet és tartást kapott. Elengedhetetlen, hogy a felnőtteknek megmaradjon a gyermektől független élete is, ami csak kettejüknek szól, és egymással való kapcsolatukat gazdagítja. "Az, hogy a gyermekek megszületésével férj és feleség elhagyja egymás keresztnevének a használatát, azaz csak »apa és anya« megszólítással él, gyakran ártatlan szójátéknak tűnik… A valóság azonban az, hogy ennek hátterében a kapcsolat érzelmi-fizikai kiüresedésének a kezdete áll. Vagyis a szülői szerep felnagyítása a romantikus szerető szerepe helyett, mivel ezt már kissé megfakította az idő… Pedig a sikeres anyaság hátterében elsősorban sikeres párkapcsolat áll" – állítja az adjunktusnő.
Az elmondottakból kitűnik, hogy a gyakran magától értetődő anyaság nem kis kihívásoknak van kitéve. Ahhoz, hogy sikeresnek értékelje önmagát, sok-sok átgondolnivaló vár egy… tökéletesedő anyára
