Nagyon kedves ismerősöm, Csapó Ida honlapján bukkantam erre a fantasztikus gyöngyszemre.
Egy bolond százat csinál - a szó jó értelmében. Szeretettel adom itt közre, hozzon olyan örömöt és békét a lelketekbe, amilyent az enyémbe hozott!
Ida honlapját szeretettel ajánlom figyelmetekbe, nagyon sokat tanultam tőle a nők és a pénz kapcsolatáról, voltam a 3. női pénzügyi és önismereti konferenciáján. Többek között az ott tanultak eredménye ez a blog is! ;) Akinek van ideje május 8-án, menjen el a 4. konferenciára, s ne ijedjen meg a költségektől, ez a befektetés meg fog térülni! ha viszont most nincs időtök vagy befektethető pénzetek, iratkozzatok fel a hírlevelére, abból is nagyon sokat lehet tanulni!
2009. április 24., péntek
Mai üzeneteim
Ma két nagyon szép üzenetet is kaptam, az egyik írásos, a másik hanganyag. Szeretném megosztani veletek.
Az írásos üzenet címe: Két kis magzat beszélgetése. Azt hiszem, önmagáért beszél az írás, nagyon mély értelmét könnyű meglátni. Így szól:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság! Semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni és majd a szánkkal eszünk.
- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni… ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg kicsit másképp, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát és ő majd gondoskodik rólunk.
- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
- Hát mindenütt körülöttünk! Benne, és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Ezt nem hiszem! Én soha, semmilyen mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
- No de néha, mikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.
A másik üzenet Márta Dóritól érkezett, aki a Parafónia Zenekar lelkes segítője, kislányomat is ő tanítja a zenélés művészetére. A Parafónia Zenekarról pár szót írok, hátha még nem hallottatok róla. A több, mint 10 éve együtt játszó legtehetségesebb sérült, elsősorban autista és Down szindrómás gyerekekbõl alakult meg az együttes. Akkor még Budapesti ULWILA zenekarként mûködött. 2003-ban vette fel az együttes a Parafónia nevet. A együttes elsõsorban klasszikus zenét játszik, a zeneirodalom nagyjainak mûveit, speciális átiratokban. Bővebben a Parafónia Zenekar honlapján olvashattok róluk.
Ez a felvétel egy nagyszerű koncerten készült. Bevallom, sírni kezdtem, amikor hallgattam. Büszke leszek, ha egyszer az én kislányom is közöttük lesz!
Az írásos üzenet címe: Két kis magzat beszélgetése. Azt hiszem, önmagáért beszél az írás, nagyon mély értelmét könnyű meglátni. Így szól:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság! Semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni és majd a szánkkal eszünk.
- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni… ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínűleg kicsit másképp, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben.
- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát és ő majd gondoskodik rólunk.
- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
- Hát mindenütt körülöttünk! Benne, és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Ezt nem hiszem! Én soha, semmilyen mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
- No de néha, mikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.
A másik üzenet Márta Dóritól érkezett, aki a Parafónia Zenekar lelkes segítője, kislányomat is ő tanítja a zenélés művészetére. A Parafónia Zenekarról pár szót írok, hátha még nem hallottatok róla. A több, mint 10 éve együtt játszó legtehetségesebb sérült, elsősorban autista és Down szindrómás gyerekekbõl alakult meg az együttes. Akkor még Budapesti ULWILA zenekarként mûködött. 2003-ban vette fel az együttes a Parafónia nevet. A együttes elsõsorban klasszikus zenét játszik, a zeneirodalom nagyjainak mûveit, speciális átiratokban. Bővebben a Parafónia Zenekar honlapján olvashattok róluk.
Ez a felvétel egy nagyszerű koncerten készült. Bevallom, sírni kezdtem, amikor hallgattam. Büszke leszek, ha egyszer az én kislányom is közöttük lesz!
2009. április 21., kedd
Összegzés
Lezárult a szavazás, melynek kérdése ez volt:
Egészség vagy családi kassza? Mi a fontosabb?
11 szavazat érkezett, mindenki az egészséget tekintette fontosabbnak. Köszönöm a válaszokat!
Egészség vagy családi kassza? Mi a fontosabb?
11 szavazat érkezett, mindenki az egészséget tekintette fontosabbnak. Köszönöm a válaszokat!
2009. április 2., csütörtök
Autizmus világnapja
Április 2-a van, az Autizmus Világnapja.
Még csak néhány éve került a világnapok közé, de idén már számtalan helyszínen sokféle rendezvényt szerveztek, hogy minél jobban megismertessék a többi emberrel az autisták életét. Így remélhetjük, hogy gyermekeink elfogadást kapnak majd, nem megkülönböztetést. Ezért küzdünk mindannyian.
A rendezvények közül egyre végre én is el tudtam menni: a Ben-X című filmet néztem meg a KINO moziban. Kicsit féltem tőle, hogy mennyire zaklat majd fel, de annyira jól megcsinálták, hogy a történet ellenére nem hagyott bennem negatív érzéseket! Ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, nagyon döbbenetes és hiteles film! A kívülállók számára azonban gyakorta magyarázatra szorul, akik nem ismerik az autizmus jellegét, nem tudhatják, miért számolja a főszereplő a másodperceket a reggeli készülődés közben, mit jelent számára, ha lekési a megszokott buszt, miért lesz hirtelen erős a hang, mikor kilép az utcára, s miért olyan furcsa, ahogy a környezetét ábrázolják (az ő szemszögéből). Döbbenetesek voltak számomra a főszereplő gyermekkorából bevágott jelenetek, mert teljesen a kislányomra ismertem bennük.
A filmről több kritikát is olvastam, némelyiken bizony nagyon elképedtem. Döbbenetes, hogy szerepjátéknak veszik a filmet! Ebből is látszik, hogy az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy ez a valóság! Nem szerepjáték!
De azt is belátom, hogy 4 évvel ezelőtt valószínűleg még én is ilyen szemmel néztem volna ezt a filmet. Akkor még én sem tudtam, mi az autizmus. És nem is érdekelt - ezt is bevallom. A főiskolán ugyan hallottam ezt a szót, kedves barátnőm ráadásul valamilyen beadandó írásában erről írt (én persze nem olvastam, pedig egy albérletben laktunk), de nem foglalkoztam a témával.
Az egészben most mégis az "dühít", hogy egy ilyen film kritikáját csak egy oldalról írják meg. Ha ezt olvassa el egy gyanútlan érdeklődő, valóban lúzernek fogja tekinteni a főszereplőt. Így nem fogja látni a lényeget! És azt fogja gondolni, hogy az autisták csak megjátsszák magukat. Nagyon elszomorít. Írtam egy-két helyre levelet, hogy ez így nem igazán fedi a valóságot, úgy tudom, az AOSZ is tiltakozott, de ezek ellenére a kritikákat még mindig csak egyedülállóan, egy másik oldal, az érintettek véleménye nélkül lehet olvasni.
Megtaláltam a hivatalos honlapot is, rajta ezt a rövid bemutatót:
http://www.benx.be/eng/trailer.asp
Sajnos nem tudok olyan jól angolul, hogy értsem, mit is írnak róla. Remélem, nem mondanak ellent nekem... ;)
Aki teheti, nézze hát meg a BEN-X című filmet! És ha nincs előismerete az autizmusról, akkor úgy nézze, hogy amit lát, az maga a valóság! Nem szerepjáték!
Még csak néhány éve került a világnapok közé, de idén már számtalan helyszínen sokféle rendezvényt szerveztek, hogy minél jobban megismertessék a többi emberrel az autisták életét. Így remélhetjük, hogy gyermekeink elfogadást kapnak majd, nem megkülönböztetést. Ezért küzdünk mindannyian.
A rendezvények közül egyre végre én is el tudtam menni: a Ben-X című filmet néztem meg a KINO moziban. Kicsit féltem tőle, hogy mennyire zaklat majd fel, de annyira jól megcsinálták, hogy a történet ellenére nem hagyott bennem negatív érzéseket! Ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, nagyon döbbenetes és hiteles film! A kívülállók számára azonban gyakorta magyarázatra szorul, akik nem ismerik az autizmus jellegét, nem tudhatják, miért számolja a főszereplő a másodperceket a reggeli készülődés közben, mit jelent számára, ha lekési a megszokott buszt, miért lesz hirtelen erős a hang, mikor kilép az utcára, s miért olyan furcsa, ahogy a környezetét ábrázolják (az ő szemszögéből). Döbbenetesek voltak számomra a főszereplő gyermekkorából bevágott jelenetek, mert teljesen a kislányomra ismertem bennük.
A filmről több kritikát is olvastam, némelyiken bizony nagyon elképedtem. Döbbenetes, hogy szerepjátéknak veszik a filmet! Ebből is látszik, hogy az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy ez a valóság! Nem szerepjáték!
De azt is belátom, hogy 4 évvel ezelőtt valószínűleg még én is ilyen szemmel néztem volna ezt a filmet. Akkor még én sem tudtam, mi az autizmus. És nem is érdekelt - ezt is bevallom. A főiskolán ugyan hallottam ezt a szót, kedves barátnőm ráadásul valamilyen beadandó írásában erről írt (én persze nem olvastam, pedig egy albérletben laktunk), de nem foglalkoztam a témával.
Az egészben most mégis az "dühít", hogy egy ilyen film kritikáját csak egy oldalról írják meg. Ha ezt olvassa el egy gyanútlan érdeklődő, valóban lúzernek fogja tekinteni a főszereplőt. Így nem fogja látni a lényeget! És azt fogja gondolni, hogy az autisták csak megjátsszák magukat. Nagyon elszomorít. Írtam egy-két helyre levelet, hogy ez így nem igazán fedi a valóságot, úgy tudom, az AOSZ is tiltakozott, de ezek ellenére a kritikákat még mindig csak egyedülállóan, egy másik oldal, az érintettek véleménye nélkül lehet olvasni.
Megtaláltam a hivatalos honlapot is, rajta ezt a rövid bemutatót:
http://www.benx.be/eng/trailer.asp
Sajnos nem tudok olyan jól angolul, hogy értsem, mit is írnak róla. Remélem, nem mondanak ellent nekem... ;)
Aki teheti, nézze hát meg a BEN-X című filmet! És ha nincs előismerete az autizmusról, akkor úgy nézze, hogy amit lát, az maga a valóság! Nem szerepjáték!
2009. március 28., szombat
Hogyan lehetünk tökéletesedő anyák?
Ezen írás Bohács Krisztina tollából való. Szeretettel adom tovább!
Mottó: "Minden anya lelke mélyén rejtőzik egy hétköznapi emberi lény; hiszen nem létezik szentipar, mely kiegyensúlyozott, önfeláldozó madonnákat gyártana sorozatban. Minden gondtalan, kalandvágyó, önző, hétköznapi lány feje fölött ott lebeg az anyaság "fenyegető" glóriája. Az átalakulás pedig, miközben az egészségesen önző felnőttből előbújik a valóban önzetlen anya, fájdalmas lehet: körülbelül olyan, mintha a pillangó próbálna visszabújni a gubóba…"
Libby Purves: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák?)
Boldogságos kismamák
A kisdedet keblére ölelő, a boldogságtól átszellemült arcú madonnaábrázolások vagy az újabb keletű Pampers reklámok láttán azt hihetjük, hogy az anyaság a világ legtermészetesebb dolga, s minden nőből automatikusan, egyik napról a másikra jó anya válik. Az európai ember anyaságról alkotott képét nyilvánvalóan hosszú évszázadokon át befolyásolta a Mária-kultusz – amely egyben anyakultusz is – azt a felfogást eredményezve, hogy az a nõ, akinek gyermeke van, szükségszerűen csak katartikus élményben részesülő, "boldogságos" kismama lehet.
Ezzel szemben a mai modern pszichológia álláspontja szerint az emberi életben előforduló stresszhelyzetek közül az első háromban tartatik számon a gyermek megszületése. Ahogyan a házasságkötés óriási változásokat eredményez egy ember életében, a gyermekek megérkezése is (különösen az első gyermeké) alapjaiban megrázza az addig megszokott családi viselkedési mintákat. A gyermekszülés, az otthonlét, az anyai szerep zavartalan kialakulása, a házastársi szerep módosulása egyáltalán nem magától értetődő folyamatok, megannyi megkérdezetlen kérdést vetnek fel az érintettekben (ezeknek többségét nem illik, illetve nincs hol megkérdezni). Az anyaság körül kialakult mítoszok, a terhesség során kialakított idealista képek után a legtöbb fiatal szülő azzal szembesül, hogy itt egy, az egész életet érintő nagy változásról van szó, amely felelősséggel, lemondásokkal is jár a felhőtlen öröm mellett. Pszichológusok véleménye szerint a mi pszichológiai kultúránk egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy az anyaság körüli traumák megoldásában segítsen.
A szakértők véleménye szerint egyetlen család sincs, ahol a gyermek megérkezése zökkenőmentes, stressz nélküli életszakasz lehetne – át kell rendezni a lakást, megváltozik a család életrendje, új szerepeket kell megtanulni, az anya mobilitása nagymértékben csökken, az anyagi életet át kell szervezni, a papa nem ritkán mellékállást kell hogy vállaljon…, megannyi változás egyszerre, ugyanabban az időben… A kérdés csupán az, sikerül-e ezekre a változásokra felkészülni, a szóban forgó életszakasz kínálta csapdákat fegyelmezett módon elkerülni, s még ha nem is tökéletes, de elég jó anyává válni.
Anyai ösztön?
Az anyaság témakörét vizsgálva azonnal felmerül a kérdés: miből is táplálkozik az anyaság? Ösztön lenne csupán, mely minden nőnemű élőlény génjeiben megbújik, s a kellő időben aktiválódik? Vagy esetleg úgy sajátítjuk el olvasmányainkból, a szájról szájra járó történetekből, régi, jól bevált babonás tanácsokból vagy a tévéreklámokból?
Dr. Szabó Éva, a József Attila Tudományegyetem Pszichológiai Tanszékének adjunktusa szerint az ember esetében csupán csak az anyai ösztönt emlegetni sokkal inkább tévhit, mintsem megalapozott állítás. Kísérletek igazolják ugyanis, hogy bizonyos alaptechnikákat leszámítva (például egyes mozdulatok, vagy az, hogy a szülést követően a nők 99 százaléka a szív felőli oldalon öleli magához először gyermekét) sokkal inkább tanult magatartásról van itt szó, amely alapvetően négy fő forrásból táplálkozik.
A tényleges anya-gyermek kapcsolat elsősorban az anya gyermekkori, saját anyjához fűződő kötődési mintázatait mutatja. Ez a kötődési séma nem tudatosan rögzül az emberben, hanem egy korai, öntudatlan tanulást jelent, melyben mind a pozitív, mind a negatív elemek továbbadódnak. S amikor a nőből anya lesz, a mélyen benne lakó minták felélednek. Kissé sarkítva, de igaz, hogy anyáról anyára száll ez a magatartásforma. A legtöbben tehát úgy nevelnek, hogy fogalmuk sincs arról, hogy ezt attól tanulták, aki őket nevelte.
A második csoportba azok a tanult kötődési minták tartoznak, amelyek bővítik – jó esetben pozitívan befolyásolják – az eredeti anyához fűződő viszonyból megtanult viselkedést. Egy-egy jó baráthoz, testvérhez, a házastárshoz fűződő viszony kötődési mintái nagyban segíthetnek, ha az eredeti anyához való kapcsolat torz vagy sérült.
A pszichológusnő elmondása szerint a harmadik forrás, amely a korai anya-gyermek kapcsolatban kulcsfontosságú, a szülést követő néhány hét során lezajló folyamat. A születést követő harmadik-negyedik hétre az ifjú anya hirtelen elkezdi ismerni gyermekét, s környezete legnagyobb megdöbbenésére pontosan tudja, az miért sír: mert éhes, mert fázik, mert közelségre vágyik… A hiedelemmel ellentétben itt nem az anyai ösztön "kialakulásáról" van szó, hanem szintén tanulásról: az anya mintegy megtanulja értelmezni gyermeke jelzéseit, kialakul a korai kommunikáció.
Negyedrészt pedig az éppen aktuális, divatban lévő kulturális trendek is befolyásolják az anyaságot, annak megélését. Régebben például a mesterséges táplálást (tápszerek) részesítették előnyben, most azonban minden fórumon kizárólag az anyatejes táplálást tartják elfogadhatónak. Az adjunktusnő véleménye szerint orvosi és biológiai szempontból az anyatejes táplálás mellett tehetjük le a voksot, de semmiképp sem állíthatjuk be ezt a megoldást kizárólagosnak úgy, hogy közben szorongó helyzetbe hozzuk azokat az anyákat, akiknek nincs anyatejük, vagy valamilyen oknál fogva nem tudnak szoptatni. A normális megoldás annak zászlóra tűzése lehetne, hogy tápláld a gyermekedet, ahogyan csak tudod.
Mindebből kitűnik, hogy az első anyasággal kapcsolatos csapda abban áll, hogy nagy esélye van annak: a szüleinktől kapott mintát továbbítjuk saját gyermekeink felé. Ha ez többnyire helyes, nincs nagy probléma. Ha azonban világos, hogy ezek az érzelmi szálaink sérültek, érdemes időt szánni más, általunk pozitívnak tartott mintaképek tudatos tanulmányozására.
Otthon, édes otthon…
Hazánkban az édesanyáknak lehetőségük van otthon maradniuk gyermekük hároméves koráig úgy, hogy közben bizonyos szociális juttatásokat kapjanak. (Ellentétben némely nyugati, pl. Anglia, vagy jó néhány közel-keleti országgal, pl. Törökország, ahol a gyes ismeretlen fogalom.) A jelenlegi védőnői tapasztalatok azonban azt igazolják, hogy nincs minden rendben ezzel az időszakkal. Néhány védőnő beszámolója alapján elmondható, hogy az otthon lévő anyák nem mindig egyforma lelkiállapottal élik meg a gyes idejét. Természetesen sok más változat létezik, de ma az alábbi három fő tendencia érvényesül egy átlagos védőnői körzetben.
Az első típusba a fiatal, huszadik évüket még be nem töltött anyák tartoznak, akik egyedül vagy házasságon kívül, élettársi kapcsolatban nevelik gyermeküket – komoly anyagi és magánéleti gondok közepette, több-kevesebb sikerrel. Többségüknél nem kívánt terhességről volt szó, vagy azért, mert akaratlanul estek teherbe, vagy azért, mert csak amiatt vállaltak gyermeket, mert partnerüket akarták ezzel magukhoz kötni.
Számukra az otthonlét és a gyermeknevelés abszolút nyűg, éppen fiatal koruk miatt más életvitelre vágynak (szórakozásra, sportolásra, szabadidőre).
A második típusba a 22-27 éves mamák tartoznak, akik tudatosan, örömmel vállalták gyermeküket. Családi körülményeik rendezettek, általában már saját lakással rendelkeznek (vagy éppen törlesztik azt). Többségük azonban nem tervezi, hogy a gyermek másfél éves koránál tovább otthon maradjon, melynek okaként főleg a szakmai lemaradást és az otthonlét monotonitását jelölik meg.
A harmadik csoportba a harminc év feletti mamák tartoznak – a gyermek itt várva-várt ajándék, egy régi álom beteljesedése hosszas meddőség vagy magánéleti problémák után. Az otthonlét öröm – végre ki lehet szállni a munkából.
A védőnők véleménye szerint főleg az első két csoportnál figyelhető meg egy érdekes, sajnos nem éppen örömteli jelenség. Ezek az anyukák az otthonlét monotonitását nehezményezve a nap jelentős részét tévénézéssel töltik. Családjukban nincs szó a klasszikus értelmében vett "háztartásvezetésről", a szükséges munkálatok inkább ad hoc módon végződnek el. A legnagyobb izgalmat pedig egy új szappanopera beindulása jelenti…
Dr. Szabó Éva elmondása szerint az otthonlét monotonitása az a második csapda, amely némely anyát veszélyhelyzetbe sodorhat. A pszichológiában ismeretes "monotónia-tűrés" fogalma itt ugyanis azt jelenti, hogy egyes emberek jobban, míg mások igen keservesen tűrik a gyes-időszak monotonitását, a hétköznapok egyforma napirendjét. Az viszont már igényesség kérdése, hogy valaki mások "izgalmas" életének a megismerésével próbál saját unalmas életéből kilépni (lásd tévésorozatok, pletykalapok, szomszédolás), vagy pedig saját életét gazdagítja, építi (önképzéssel, nyelvtanulással, kreatív időtöltéssel) – mondja a pszichológusnő. Éppen ezért minden anya bátorítható arra, hogy néha egy-két órára nyugodtan hagyja megbízható személyekre gyermekét – ha feltöltődve tér vissza, ez a következő két napon százszorosan megtérül!
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…
Egy másik olyan probléma, amelyre a fiatal anyák kevésbé vannak felkészítve, az a tény, hogy a terhesség minden nõ külsejét megváltoztatja egy kicsit. A pszichológusok szerint azonban fontos lenne megérteniük a kismamáknak, hogy hibát követnek el, ha a régi alak és kinézet után áhítoznak. Elfelejtik ugyanis, hogy itt személyiségük egy új szereppel bővül – azaz több lesz, más lesz, mint a korábbi. Ehhez az új szerephez kell egy új kinézetet találni, ami minőségében ugyanaz, mint a régi, de nem biztos, hogy ránc nélkül és ugyanabban a ruhában.
Good-bye randevú?
Egy néhány évvel ezelőtt készült felmérés szerint a kisgyermekes házaspárok 33 százaléka soha, 48 százaléka pedig havonta vagy ritkábban jár el kettesben otthonról (Társadalomkutatás 1992.). Dr. Szabó Éva szerint azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a gyermekek megszületésével a házaspárok viszonyában semmi sem változott – vagy ha változott is, csak még nagyobb értelmet és tartást kapott. Elengedhetetlen, hogy a felnőtteknek megmaradjon a gyermektől független élete is, ami csak kettejüknek szól, és egymással való kapcsolatukat gazdagítja. "Az, hogy a gyermekek megszületésével férj és feleség elhagyja egymás keresztnevének a használatát, azaz csak »apa és anya« megszólítással él, gyakran ártatlan szójátéknak tűnik… A valóság azonban az, hogy ennek hátterében a kapcsolat érzelmi-fizikai kiüresedésének a kezdete áll. Vagyis a szülői szerep felnagyítása a romantikus szerető szerepe helyett, mivel ezt már kissé megfakította az idő… Pedig a sikeres anyaság hátterében elsősorban sikeres párkapcsolat áll" – állítja az adjunktusnő.
Az elmondottakból kitűnik, hogy a gyakran magától értetődő anyaság nem kis kihívásoknak van kitéve. Ahhoz, hogy sikeresnek értékelje önmagát, sok-sok átgondolnivaló vár egy… tökéletesedő anyára
Mottó: "Minden anya lelke mélyén rejtőzik egy hétköznapi emberi lény; hiszen nem létezik szentipar, mely kiegyensúlyozott, önfeláldozó madonnákat gyártana sorozatban. Minden gondtalan, kalandvágyó, önző, hétköznapi lány feje fölött ott lebeg az anyaság "fenyegető" glóriája. Az átalakulás pedig, miközben az egészségesen önző felnőttből előbújik a valóban önzetlen anya, fájdalmas lehet: körülbelül olyan, mintha a pillangó próbálna visszabújni a gubóba…"
Libby Purves: Hogyan ne legyünk tökéletes anyák?)
Boldogságos kismamák
A kisdedet keblére ölelő, a boldogságtól átszellemült arcú madonnaábrázolások vagy az újabb keletű Pampers reklámok láttán azt hihetjük, hogy az anyaság a világ legtermészetesebb dolga, s minden nőből automatikusan, egyik napról a másikra jó anya válik. Az európai ember anyaságról alkotott képét nyilvánvalóan hosszú évszázadokon át befolyásolta a Mária-kultusz – amely egyben anyakultusz is – azt a felfogást eredményezve, hogy az a nõ, akinek gyermeke van, szükségszerűen csak katartikus élményben részesülő, "boldogságos" kismama lehet.
Ezzel szemben a mai modern pszichológia álláspontja szerint az emberi életben előforduló stresszhelyzetek közül az első háromban tartatik számon a gyermek megszületése. Ahogyan a házasságkötés óriási változásokat eredményez egy ember életében, a gyermekek megérkezése is (különösen az első gyermeké) alapjaiban megrázza az addig megszokott családi viselkedési mintákat. A gyermekszülés, az otthonlét, az anyai szerep zavartalan kialakulása, a házastársi szerep módosulása egyáltalán nem magától értetődő folyamatok, megannyi megkérdezetlen kérdést vetnek fel az érintettekben (ezeknek többségét nem illik, illetve nincs hol megkérdezni). Az anyaság körül kialakult mítoszok, a terhesség során kialakított idealista képek után a legtöbb fiatal szülő azzal szembesül, hogy itt egy, az egész életet érintő nagy változásról van szó, amely felelősséggel, lemondásokkal is jár a felhőtlen öröm mellett. Pszichológusok véleménye szerint a mi pszichológiai kultúránk egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy az anyaság körüli traumák megoldásában segítsen.
A szakértők véleménye szerint egyetlen család sincs, ahol a gyermek megérkezése zökkenőmentes, stressz nélküli életszakasz lehetne – át kell rendezni a lakást, megváltozik a család életrendje, új szerepeket kell megtanulni, az anya mobilitása nagymértékben csökken, az anyagi életet át kell szervezni, a papa nem ritkán mellékállást kell hogy vállaljon…, megannyi változás egyszerre, ugyanabban az időben… A kérdés csupán az, sikerül-e ezekre a változásokra felkészülni, a szóban forgó életszakasz kínálta csapdákat fegyelmezett módon elkerülni, s még ha nem is tökéletes, de elég jó anyává válni.
Anyai ösztön?
Az anyaság témakörét vizsgálva azonnal felmerül a kérdés: miből is táplálkozik az anyaság? Ösztön lenne csupán, mely minden nőnemű élőlény génjeiben megbújik, s a kellő időben aktiválódik? Vagy esetleg úgy sajátítjuk el olvasmányainkból, a szájról szájra járó történetekből, régi, jól bevált babonás tanácsokból vagy a tévéreklámokból?
Dr. Szabó Éva, a József Attila Tudományegyetem Pszichológiai Tanszékének adjunktusa szerint az ember esetében csupán csak az anyai ösztönt emlegetni sokkal inkább tévhit, mintsem megalapozott állítás. Kísérletek igazolják ugyanis, hogy bizonyos alaptechnikákat leszámítva (például egyes mozdulatok, vagy az, hogy a szülést követően a nők 99 százaléka a szív felőli oldalon öleli magához először gyermekét) sokkal inkább tanult magatartásról van itt szó, amely alapvetően négy fő forrásból táplálkozik.
A tényleges anya-gyermek kapcsolat elsősorban az anya gyermekkori, saját anyjához fűződő kötődési mintázatait mutatja. Ez a kötődési séma nem tudatosan rögzül az emberben, hanem egy korai, öntudatlan tanulást jelent, melyben mind a pozitív, mind a negatív elemek továbbadódnak. S amikor a nőből anya lesz, a mélyen benne lakó minták felélednek. Kissé sarkítva, de igaz, hogy anyáról anyára száll ez a magatartásforma. A legtöbben tehát úgy nevelnek, hogy fogalmuk sincs arról, hogy ezt attól tanulták, aki őket nevelte.
A második csoportba azok a tanult kötődési minták tartoznak, amelyek bővítik – jó esetben pozitívan befolyásolják – az eredeti anyához fűződő viszonyból megtanult viselkedést. Egy-egy jó baráthoz, testvérhez, a házastárshoz fűződő viszony kötődési mintái nagyban segíthetnek, ha az eredeti anyához való kapcsolat torz vagy sérült.
A pszichológusnő elmondása szerint a harmadik forrás, amely a korai anya-gyermek kapcsolatban kulcsfontosságú, a szülést követő néhány hét során lezajló folyamat. A születést követő harmadik-negyedik hétre az ifjú anya hirtelen elkezdi ismerni gyermekét, s környezete legnagyobb megdöbbenésére pontosan tudja, az miért sír: mert éhes, mert fázik, mert közelségre vágyik… A hiedelemmel ellentétben itt nem az anyai ösztön "kialakulásáról" van szó, hanem szintén tanulásról: az anya mintegy megtanulja értelmezni gyermeke jelzéseit, kialakul a korai kommunikáció.
Negyedrészt pedig az éppen aktuális, divatban lévő kulturális trendek is befolyásolják az anyaságot, annak megélését. Régebben például a mesterséges táplálást (tápszerek) részesítették előnyben, most azonban minden fórumon kizárólag az anyatejes táplálást tartják elfogadhatónak. Az adjunktusnő véleménye szerint orvosi és biológiai szempontból az anyatejes táplálás mellett tehetjük le a voksot, de semmiképp sem állíthatjuk be ezt a megoldást kizárólagosnak úgy, hogy közben szorongó helyzetbe hozzuk azokat az anyákat, akiknek nincs anyatejük, vagy valamilyen oknál fogva nem tudnak szoptatni. A normális megoldás annak zászlóra tűzése lehetne, hogy tápláld a gyermekedet, ahogyan csak tudod.
Mindebből kitűnik, hogy az első anyasággal kapcsolatos csapda abban áll, hogy nagy esélye van annak: a szüleinktől kapott mintát továbbítjuk saját gyermekeink felé. Ha ez többnyire helyes, nincs nagy probléma. Ha azonban világos, hogy ezek az érzelmi szálaink sérültek, érdemes időt szánni más, általunk pozitívnak tartott mintaképek tudatos tanulmányozására.
Otthon, édes otthon…
Hazánkban az édesanyáknak lehetőségük van otthon maradniuk gyermekük hároméves koráig úgy, hogy közben bizonyos szociális juttatásokat kapjanak. (Ellentétben némely nyugati, pl. Anglia, vagy jó néhány közel-keleti országgal, pl. Törökország, ahol a gyes ismeretlen fogalom.) A jelenlegi védőnői tapasztalatok azonban azt igazolják, hogy nincs minden rendben ezzel az időszakkal. Néhány védőnő beszámolója alapján elmondható, hogy az otthon lévő anyák nem mindig egyforma lelkiállapottal élik meg a gyes idejét. Természetesen sok más változat létezik, de ma az alábbi három fő tendencia érvényesül egy átlagos védőnői körzetben.
Az első típusba a fiatal, huszadik évüket még be nem töltött anyák tartoznak, akik egyedül vagy házasságon kívül, élettársi kapcsolatban nevelik gyermeküket – komoly anyagi és magánéleti gondok közepette, több-kevesebb sikerrel. Többségüknél nem kívánt terhességről volt szó, vagy azért, mert akaratlanul estek teherbe, vagy azért, mert csak amiatt vállaltak gyermeket, mert partnerüket akarták ezzel magukhoz kötni.
Számukra az otthonlét és a gyermeknevelés abszolút nyűg, éppen fiatal koruk miatt más életvitelre vágynak (szórakozásra, sportolásra, szabadidőre).
A második típusba a 22-27 éves mamák tartoznak, akik tudatosan, örömmel vállalták gyermeküket. Családi körülményeik rendezettek, általában már saját lakással rendelkeznek (vagy éppen törlesztik azt). Többségük azonban nem tervezi, hogy a gyermek másfél éves koránál tovább otthon maradjon, melynek okaként főleg a szakmai lemaradást és az otthonlét monotonitását jelölik meg.
A harmadik csoportba a harminc év feletti mamák tartoznak – a gyermek itt várva-várt ajándék, egy régi álom beteljesedése hosszas meddőség vagy magánéleti problémák után. Az otthonlét öröm – végre ki lehet szállni a munkából.
A védőnők véleménye szerint főleg az első két csoportnál figyelhető meg egy érdekes, sajnos nem éppen örömteli jelenség. Ezek az anyukák az otthonlét monotonitását nehezményezve a nap jelentős részét tévénézéssel töltik. Családjukban nincs szó a klasszikus értelmében vett "háztartásvezetésről", a szükséges munkálatok inkább ad hoc módon végződnek el. A legnagyobb izgalmat pedig egy új szappanopera beindulása jelenti…
Dr. Szabó Éva elmondása szerint az otthonlét monotonitása az a második csapda, amely némely anyát veszélyhelyzetbe sodorhat. A pszichológiában ismeretes "monotónia-tűrés" fogalma itt ugyanis azt jelenti, hogy egyes emberek jobban, míg mások igen keservesen tűrik a gyes-időszak monotonitását, a hétköznapok egyforma napirendjét. Az viszont már igényesség kérdése, hogy valaki mások "izgalmas" életének a megismerésével próbál saját unalmas életéből kilépni (lásd tévésorozatok, pletykalapok, szomszédolás), vagy pedig saját életét gazdagítja, építi (önképzéssel, nyelvtanulással, kreatív időtöltéssel) – mondja a pszichológusnő. Éppen ezért minden anya bátorítható arra, hogy néha egy-két órára nyugodtan hagyja megbízható személyekre gyermekét – ha feltöltődve tér vissza, ez a következő két napon százszorosan megtérül!
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…
Egy másik olyan probléma, amelyre a fiatal anyák kevésbé vannak felkészítve, az a tény, hogy a terhesség minden nõ külsejét megváltoztatja egy kicsit. A pszichológusok szerint azonban fontos lenne megérteniük a kismamáknak, hogy hibát követnek el, ha a régi alak és kinézet után áhítoznak. Elfelejtik ugyanis, hogy itt személyiségük egy új szereppel bővül – azaz több lesz, más lesz, mint a korábbi. Ehhez az új szerephez kell egy új kinézetet találni, ami minőségében ugyanaz, mint a régi, de nem biztos, hogy ránc nélkül és ugyanabban a ruhában.
Good-bye randevú?
Egy néhány évvel ezelőtt készült felmérés szerint a kisgyermekes házaspárok 33 százaléka soha, 48 százaléka pedig havonta vagy ritkábban jár el kettesben otthonról (Társadalomkutatás 1992.). Dr. Szabó Éva szerint azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a gyermekek megszületésével a házaspárok viszonyában semmi sem változott – vagy ha változott is, csak még nagyobb értelmet és tartást kapott. Elengedhetetlen, hogy a felnőtteknek megmaradjon a gyermektől független élete is, ami csak kettejüknek szól, és egymással való kapcsolatukat gazdagítja. "Az, hogy a gyermekek megszületésével férj és feleség elhagyja egymás keresztnevének a használatát, azaz csak »apa és anya« megszólítással él, gyakran ártatlan szójátéknak tűnik… A valóság azonban az, hogy ennek hátterében a kapcsolat érzelmi-fizikai kiüresedésének a kezdete áll. Vagyis a szülői szerep felnagyítása a romantikus szerető szerepe helyett, mivel ezt már kissé megfakította az idő… Pedig a sikeres anyaság hátterében elsősorban sikeres párkapcsolat áll" – állítja az adjunktusnő.
Az elmondottakból kitűnik, hogy a gyakran magától értetődő anyaság nem kis kihívásoknak van kitéve. Ahhoz, hogy sikeresnek értékelje önmagát, sok-sok átgondolnivaló vár egy… tökéletesedő anyára
2009. március 24., kedd
Segítség! Nem vagyok tökéletes anya!
Bevallom, volt egy rövid időszak az életemben, amikor pszichológushoz jártam. Éreztem, hogy valami nincs rendben, kimerültem, nagyon hamar elveszettem az önuralmam, s attól féltem, kárt teszek a kislányomban. Pedig Bori akkor még csak épp 1 éves volt. Aki olvasta alább a születéstörténetét (cikk a Kismamában 2007. februárjából), az tudja, hogy születése óta sejthető volt, hogy nem lesz minden teljesen rendben. Nyilván ez is bennem volt. Nem éreztem tökéletes anyának magam. Pedig a környezetem megcáfolt, próbált tükröt tartani elém, hogy lássam, jól csinálom a dolgom. Csak hát maximalista voltam, ez volt az én legnagyobb bajom!
Az alábbiakban bemutatok néhány házi feladatot, amelyeket akkoriban kaptam a pszichológusomtól, s hétről hétre készülnöm kellett belőlük. Ő mindet átolvasta, jegyzetelt (időnként bele is), s következő héten pedig mindig keményen elém tárta az igazságot. Mai napig is cseng a fülemben, ahogy Ági kérdezi: "Katalin, miért van az, hogy maga olyan okos, mégis olyan buta?" Ugyanis a feladatok elvégzése közben átgondoltam a dolgokat, s mindig a megfelelő következtetéseket vontam le - csak beismerni voltam képtelen ezeket.
Először a legkedvesebb gyakorlatommal kezdem, ebből tanultam a legtöbbet. Mint már írtam, a fő gondom a maximalizmusom volt, nem éreztem tökéletes anyának magam.
A feladat a következő:
Írd le egy papírra, hogy szerinted milyen a jó anya!
Nagyon hatásos! Rájöttem, hogy irreálisak az elvárásaim magammal szemben! Miért kellene, hogy mindig nyugodt, jókedvű és mosolygós legyek? Hogy mindig türelmes legyek a gyermekemmel? Hogy mindig jól sikerüljön, amit főzök? Olyan anya nincs, aki MINDIG ilyen!
TÖKÉLETES ANYA NINCS!
Ezzel párhuzamosan azt is össze kellett írnom, hogy mit szeretek magamban. Sikerült nehezen összeszednem 14 dolgot, de persze a negatívumok hamarabb az eszembe jutottak. :( A végkövetkeztetést is meg kellett hoznom, hogy szeretem-e magamat? A válaszom NEM volt.
Mivel hamar fény derült a legfőbb mozgatórugómra (maximalizmus) és hiányosságomra (indulatkezelés), a következő alkalmakra ezek voltak a házi feladataim:
- Reggel nem elmosogatni
- Gyerekre felemás zoknit húzni
- Gáztűzhelyet 2 napig nem letakarítani (ez az egyik mániám)
- Direkt elrontani az ebédet
- Beszélgetés a férjemmel: Mennyire engedhetjük szabadon a kis felfedezőt, hol vannak a korlátok? (Ez amúgy is egy jó téma!)
- Napi 10 perc zongorázás
Ezek után el kellett gondolkodnom a következőkön:
- Miért nem jó a tökéletesség? (pl. mert utána nincs fejlődés, meg kényszerrel jár stb..)
- Amikor nem csináltam meg "tökéletesen" a dolgaim, mi történt? (Semmi, csak engem zavart.)
- Mi a különbség a "kell" és a "szeretnék" között? (Külső kényszer, ill. belső késztetés.)
S ha még nem volt elég a gyakorlatokból, két utolsót is megosztok veletek.
1. Összeírni, hogy mit szeretek és mit nem szeretek a gyermekemben (egymás mellé, hogy jól látható legyen). (Érdekes, azért sokkal több dolgot szeretünk ám bennük, mint amit nem!)
2. Gyermekemhez való viszonyulásom - legalább 1 héten keresztül írni. (Ebből kiderül, hogy a türelmetlen, "szégyenteljes" napok aránya elég kicsi.)
Remélem, másnak is segítenek ezek a kis fejtörők, hogy megértse:
A gyermekeinek pedig egyenesen a
Az alábbiakban bemutatok néhány házi feladatot, amelyeket akkoriban kaptam a pszichológusomtól, s hétről hétre készülnöm kellett belőlük. Ő mindet átolvasta, jegyzetelt (időnként bele is), s következő héten pedig mindig keményen elém tárta az igazságot. Mai napig is cseng a fülemben, ahogy Ági kérdezi: "Katalin, miért van az, hogy maga olyan okos, mégis olyan buta?" Ugyanis a feladatok elvégzése közben átgondoltam a dolgokat, s mindig a megfelelő következtetéseket vontam le - csak beismerni voltam képtelen ezeket.
Először a legkedvesebb gyakorlatommal kezdem, ebből tanultam a legtöbbet. Mint már írtam, a fő gondom a maximalizmusom volt, nem éreztem tökéletes anyának magam.
A feladat a következő:
Írd le egy papírra, hogy szerinted milyen a jó anya!
Nagyon hatásos! Rájöttem, hogy irreálisak az elvárásaim magammal szemben! Miért kellene, hogy mindig nyugodt, jókedvű és mosolygós legyek? Hogy mindig türelmes legyek a gyermekemmel? Hogy mindig jól sikerüljön, amit főzök? Olyan anya nincs, aki MINDIG ilyen!
TÖKÉLETES ANYA NINCS!
Ezzel párhuzamosan azt is össze kellett írnom, hogy mit szeretek magamban. Sikerült nehezen összeszednem 14 dolgot, de persze a negatívumok hamarabb az eszembe jutottak. :( A végkövetkeztetést is meg kellett hoznom, hogy szeretem-e magamat? A válaszom NEM volt.
Mivel hamar fény derült a legfőbb mozgatórugómra (maximalizmus) és hiányosságomra (indulatkezelés), a következő alkalmakra ezek voltak a házi feladataim:
- Reggel nem elmosogatni
- Gyerekre felemás zoknit húzni
- Gáztűzhelyet 2 napig nem letakarítani (ez az egyik mániám)
- Direkt elrontani az ebédet
- Beszélgetés a férjemmel: Mennyire engedhetjük szabadon a kis felfedezőt, hol vannak a korlátok? (Ez amúgy is egy jó téma!)
- Napi 10 perc zongorázás
Ezek után el kellett gondolkodnom a következőkön:
- Miért nem jó a tökéletesség? (pl. mert utána nincs fejlődés, meg kényszerrel jár stb..)
- Amikor nem csináltam meg "tökéletesen" a dolgaim, mi történt? (Semmi, csak engem zavart.)
- Mi a különbség a "kell" és a "szeretnék" között? (Külső kényszer, ill. belső késztetés.)
S ha még nem volt elég a gyakorlatokból, két utolsót is megosztok veletek.
1. Összeírni, hogy mit szeretek és mit nem szeretek a gyermekemben (egymás mellé, hogy jól látható legyen). (Érdekes, azért sokkal több dolgot szeretünk ám bennük, mint amit nem!)
2. Gyermekemhez való viszonyulásom - legalább 1 héten keresztül írni. (Ebből kiderül, hogy a türelmetlen, "szégyenteljes" napok aránya elég kicsi.)
Remélem, másnak is segítenek ezek a kis fejtörők, hogy megértse:
ELÉG JÓ ANYA!
A gyermekeinek pedig egyenesen a
LEGJOBB !
2009. március 21., szombat
vers és zene
Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te,
só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz.
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.
/Kányádi Sándor/
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te,
só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz.
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.
/Kányádi Sándor/
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)